Závada Pál a kincses városban
„Egy férfi figurával sokkal kegyetlenebb tud lenni az ember, a nőkkel már vigyázni kell, hogy ne legyen túl igazságtalan vele a szerző” – mesélte Závada Pál író, szociográfus, aki a Korunk Akadémia meghívására érkezett Kolozsvárra. A rendezvénysorozat idei utolsó írói estje bizonyult a legnépszerűbbnek, a Kolozsvári Társaság főtéri székhelye biztatóan megtelt kíváncsi érdeklődőkkel. A barátságos padlásszoba fullasztó melegét talán maga az író szenvedte meg a leginkább: a közönség együttérzően figyelte, amint az izzadságban úszó meghívott kitartóan és odaadóan sziporkázik mestersége fortélyairól.
Az est házigazdái – Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője és Selyem Zsuzsa irodalmár – Závada regények összetett értelmezéseibe bonyolódva, mélyebb összefüggésekről faggatták az írót.
Legújabb regénye, az Idegen testünk kapcsán szó esett a szerző sajátos elbeszélésmódjáról, aki egész közelről és leplezetlenül ábrázolja figuráit. Závada ezt a technikát filmes megoldásokhoz hasonlította: „Utólag rájöttem, hogy ezt a fajta belső láttatást a film formanyelve már előbb és hatásosabban alkalmazta. A filmekben már szinte észrevétlen, hogy a kamera az egyik szereplőről szökik a másikra, ráközelít az arcokra, többes látószöget alkalmaz”. Továbbá a szerző többes szám, első személyű „mi” elbeszélésmóddal próbálja az olvasót közelebb hozni olyan kényelmetlen szituációkhoz, amitől normális esetben távol tartaná magát, külső megfigyelő maradna. A „mi” precízen és egyszerűen mesél, illetve folyamatosan váltakozik az elbeszélőcsoport, kissé összezavarva a figyelmetlen olvasót. Maga a narrátor láthatatlan, aki mint egy karmester vezényeli a kórusokat, és eldönti, hogy a szólamok milyen hangon, ritmusban és sorrendben énekeljenek.
Ízelítőül Závada fel is olvasott a magyarságtörténetként emlegetett Idegen testünkből. A szövegek ironikus hangnemének és a megfelelő előadásmódnak köszönhetően a hallgatóság kuncogással kísérte a felolvasást.
Azt est folyamán többször szóba került Závada Pál 1997-ben megjelent első regénye, Jadviga párnája. A levélregény óriási sikert aratott a jelenkori magyar irodalomban, rövid idő alatt bestselleré vált a magyar könyvpiacon, illetve több nyelvre – szlovák, cseh, német, holland – is lefordították.
Balázs Imre József érdeklődésére, hogy visszamenőleg a szerző számára miben változott a Jadviga olvasata, Závada gúnyosan megjegyezte: „Maga a történet – valljuk be –
giccshatáron billeg. Még szerencse, hogy nem én írtam, hanem a két főszereplő.” Mint mondta, valahogy úgy kellett megoldja, hogy ne szóljon ki szerzői szerepéből, de mégis kiderüljön az olvasó számára, hogy mi a valós véleménye főhőseiről és cselekedeteikről. „Éppen ezért ornamentikusan, néhol szatirikusan írtam meg azokat a részeket, amiket nem tartottam helyén valónak. Utólag felerősödött bennem a regény ironikus része.” Másrészt a Jadvigá párnájában vannak olyan mellékvágányok, amelyek majd főgondolatokká váltak a következő regényeiben, mint a Milotában vagy A fényképész utókorában.
Selyem Zsuzsa hozzáfűzte, hogy Jadviga párnája elszégyellt, eltagadott történetek sokasága, sikerét pedig fenomenális női karakterének és nyílt szexualitásának is köszönheti. Az író férfi főhősét emelte ki, szélsőségesen jellemezve: „Ondris, a megcsalt, mamlasz férj, aki mindent összezavar, mindenütt gyávának mutatkozik, s mindezt tetézi saját depressziójával, és betakarja alkoholizmusával. Egy férfi figurával sokkal kegyetlenebb tud lenni az ember, a nőkkel már vigyázni kell, hogy ne legyen túl igazságtalan vele az író.” Később bevallotta, hogy azért szerette Ondris karakterét, mert leleplezhette, fölnagyíthatta azokat a tulajdonságokat, amelyek idegesítették saját természetében.
Mint kiderült, Závada tömérdek forrást elolvas, felhasznál regényeihez. Szociográfiai munkákból, újságokból, politikai beszédekből, esszékből, családi levelekből, naplókból, sőt még fotókból is inspirálódik. „Én úgy szoktam a forrásokat használni, hogy feldarabolom, javítgatok rajtuk, ahogy nekem tetszik, s ezeket majd beillesztem, bemorzsolom a szövegeimbe. Az Idegen testünkben például nincs olyan mondat, amibe ne daráltam volna be kis cserépdarabokat. De ezek a részek jól felismerhető mozaikdarabok maradtak.”
A közönség kérdésére Závada azt is bevallotta, hogy nehézkesen ír. „Sokszor átírom a szövegeim, sokáig tart míg kitalálom, hogy hogyan írjam meg az adott történetet, kikkel mondassam el, milyen alaphelyzetben. De ezt nem panaszkodva mondom, amennyire lassan megy, annyira öröm” – árulta el az író.
Az est házigazdái – Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője és Selyem Zsuzsa irodalmár – Závada regények összetett értelmezéseibe bonyolódva, mélyebb összefüggésekről faggatták az írót.
Legújabb regénye, az Idegen testünk kapcsán szó esett a szerző sajátos elbeszélésmódjáról, aki egész közelről és leplezetlenül ábrázolja figuráit. Závada ezt a technikát filmes megoldásokhoz hasonlította: „Utólag rájöttem, hogy ezt a fajta belső láttatást a film formanyelve már előbb és hatásosabban alkalmazta. A filmekben már szinte észrevétlen, hogy a kamera az egyik szereplőről szökik a másikra, ráközelít az arcokra, többes látószöget alkalmaz”. Továbbá a szerző többes szám, első személyű „mi” elbeszélésmóddal próbálja az olvasót közelebb hozni olyan kényelmetlen szituációkhoz, amitől normális esetben távol tartaná magát, külső megfigyelő maradna. A „mi” precízen és egyszerűen mesél, illetve folyamatosan váltakozik az elbeszélőcsoport, kissé összezavarva a figyelmetlen olvasót. Maga a narrátor láthatatlan, aki mint egy karmester vezényeli a kórusokat, és eldönti, hogy a szólamok milyen hangon, ritmusban és sorrendben énekeljenek.
Ízelítőül Závada fel is olvasott a magyarságtörténetként emlegetett Idegen testünkből. A szövegek ironikus hangnemének és a megfelelő előadásmódnak köszönhetően a hallgatóság kuncogással kísérte a felolvasást.
Azt est folyamán többször szóba került Závada Pál 1997-ben megjelent első regénye, Jadviga párnája. A levélregény óriási sikert aratott a jelenkori magyar irodalomban, rövid idő alatt bestselleré vált a magyar könyvpiacon, illetve több nyelvre – szlovák, cseh, német, holland – is lefordították.
Balázs Imre József érdeklődésére, hogy visszamenőleg a szerző számára miben változott a Jadviga olvasata, Závada gúnyosan megjegyezte: „Maga a történet – valljuk be –
giccshatáron billeg. Még szerencse, hogy nem én írtam, hanem a két főszereplő.” Mint mondta, valahogy úgy kellett megoldja, hogy ne szóljon ki szerzői szerepéből, de mégis kiderüljön az olvasó számára, hogy mi a valós véleménye főhőseiről és cselekedeteikről. „Éppen ezért ornamentikusan, néhol szatirikusan írtam meg azokat a részeket, amiket nem tartottam helyén valónak. Utólag felerősödött bennem a regény ironikus része.” Másrészt a Jadvigá párnájában vannak olyan mellékvágányok, amelyek majd főgondolatokká váltak a következő regényeiben, mint a Milotában vagy A fényképész utókorában.
Selyem Zsuzsa hozzáfűzte, hogy Jadviga párnája elszégyellt, eltagadott történetek sokasága, sikerét pedig fenomenális női karakterének és nyílt szexualitásának is köszönheti. Az író férfi főhősét emelte ki, szélsőségesen jellemezve: „Ondris, a megcsalt, mamlasz férj, aki mindent összezavar, mindenütt gyávának mutatkozik, s mindezt tetézi saját depressziójával, és betakarja alkoholizmusával. Egy férfi figurával sokkal kegyetlenebb tud lenni az ember, a nőkkel már vigyázni kell, hogy ne legyen túl igazságtalan vele az író.” Később bevallotta, hogy azért szerette Ondris karakterét, mert leleplezhette, fölnagyíthatta azokat a tulajdonságokat, amelyek idegesítették saját természetében.
Mint kiderült, Závada tömérdek forrást elolvas, felhasznál regényeihez. Szociográfiai munkákból, újságokból, politikai beszédekből, esszékből, családi levelekből, naplókból, sőt még fotókból is inspirálódik. „Én úgy szoktam a forrásokat használni, hogy feldarabolom, javítgatok rajtuk, ahogy nekem tetszik, s ezeket majd beillesztem, bemorzsolom a szövegeimbe. Az Idegen testünkben például nincs olyan mondat, amibe ne daráltam volna be kis cserépdarabokat. De ezek a részek jól felismerhető mozaikdarabok maradtak.”
A közönség kérdésére Závada azt is bevallotta, hogy nehézkesen ír. „Sokszor átírom a szövegeim, sokáig tart míg kitalálom, hogy hogyan írjam meg az adott történetet, kikkel mondassam el, milyen alaphelyzetben. De ezt nem panaszkodva mondom, amennyire lassan megy, annyira öröm” – árulta el az író.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése