Előhalál
Jablonczay Lenke gondolatai

"Ez még csak egy előhalál.
Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi úgy, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződőtt, kész, igzán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta.
A végleges, a záró meglepően könnyen folyik le majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorrára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorrára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?"

Forrás: Szabó Magda: Für Elise.

Kitárulkozás
Szabó Magda: Az ajtó

Titkainkkal, sérelmeinkkel behúzzuk magunk után az ajtót, fellélegzünk és számba vesszük rendezetlen dolgainkat. Ami az ajtón belül történik, az nem tartozik a külvilágra. De mi a helyzet Szabó Magda ajtajával?

Az Európa könyvkiadó 2008-ban újraindítva a szerző életműdíját, elsőnek Az ajtót jelentette meg, ami többek között a regény átütő nemzetközi sikerének is köszönhető: e megrendítő életrajzi történetet összesen 34 nyelvre fordították le.

A regény valós történet alapján íródott, amelyben feltárul előttünk az írónő és házvezetőnője, Emerenc különös kapcsolata.
Szeredás Emerenc köztiszteletnek örvendő magányos idős asszony, aki házfelügyelői beosztása mellett mindenféle házimunkát elvállal a környék lakóitól. A furcsaság az, hogy nem munkaadói alkalmazzák őt, hanem saját kritériumai szerint ő alkalmazza munkaadóit. Szabó Magda így ismerkedik meg titokzatos házvezetőnőjével, aki az első hónapokban sok kényelmetlen és kínos percet okoz számára. Emerenc közönye és értetlensége szép lassan átalakul ragaszkodássá, szeretetté, anyai gondoskodássá. Kinyílik az ajtó értelmiségi és kétkezi munkás között, kölcsönösen kitárulkoznak egymásnak. Mindeközben fény derül Emerenc életének apró kis titkaira, egy dolog azonban az írónő számára is tabu marad: ő sem léphet be semmilyen körülmények között házvezetőnője ajtaján. Viszont ahogy ez az ajtó egy végzetes pillanatban mindenki előtt feltárul, a két egymásra talált személy lelki köteléke húsz év után menthetetlenül megsérül. A sértettségre, dacra, makacsságra többé már nincs ellenszer.

E különös kapcsolat kivirágzása és haldoklása mellett a szerző hiteles képet ábrázol a második világháború előtti és utáni Magyarország mikrotársadalmáról, az önzetlen és nemzeti hovatartozástól független segítőkészségről, helytállásról, szenvedélyről és hálátlanságról.

Az ajtó személyes hangvételű, gördülékeny stílusú írás, amelyben a mitikus alakká növesztett házvezetőnő emberi nagyságával és tisztaságával lényegesen kiemelkedik környezetéből.
Szabó Magda saját bevallása szerint egyfajta gyónásként és tartozásként írta meg a regényt: „Halott anyám kezéből Emerenc munkától elformátlanodott ujjai vették át legjobb önmagam irányítását. Mindent értett bennem, jobban eltájékozódott életem zilált szálai között, mint én magam. Becstelen adósa volnék, ha én el nem mondtam volna róla azt, amit meg én tudtam.”

Szabó Magda: Az ajtó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Csiszolt mozaikdarabkák
Závada Pál a kincses városban

„Egy férfi figurával sokkal kegyetlenebb tud lenni az ember, a nőkkel már vigyázni kell, hogy ne legyen túl igazságtalan vele a szerző” – mesélte Závada Pál író, szociográfus, aki a Korunk Akadémia meghívására érkezett Kolozsvárra. A rendezvénysorozat idei utolsó írói estje bizonyult a legnépszerűbbnek, a Kolozsvári Társaság főtéri székhelye biztatóan megtelt kíváncsi érdeklődőkkel. A barátságos padlásszoba fullasztó melegét talán maga az író szenvedte meg a leginkább: a közönség együttérzően figyelte, amint az izzadságban úszó meghívott kitartóan és odaadóan sziporkázik mestersége fortélyairól.

Az est házigazdái – Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője és Selyem Zsuzsa irodalmár – Závada regények összetett értelmezéseibe bonyolódva, mélyebb összefüggésekről faggatták az írót.

Legújabb regénye, az Idegen testünk kapcsán szó esett a szerző sajátos elbeszélésmódjáról, aki egész közelről és leplezetlenül ábrázolja figuráit. Závada ezt a technikát filmes megoldásokhoz hasonlította: „Utólag rájöttem, hogy ezt a fajta belső láttatást a film formanyelve már előbb és hatásosabban alkalmazta. A filmekben már szinte észrevétlen, hogy a kamera az egyik szereplőről szökik a másikra, ráközelít az arcokra, többes látószöget alkalmaz”. Továbbá a szerző többes szám, első személyű „mi” elbeszélésmóddal próbálja az olvasót közelebb hozni olyan kényelmetlen szituációkhoz, amitől normális esetben távol tartaná magát, külső megfigyelő maradna. A „mi” precízen és egyszerűen mesél, illetve folyamatosan váltakozik az elbeszélőcsoport, kissé összezavarva a figyelmetlen olvasót. Maga a narrátor láthatatlan, aki mint egy karmester vezényeli a kórusokat, és eldönti, hogy a szólamok milyen hangon, ritmusban és sorrendben énekeljenek.
Ízelítőül Závada fel is olvasott a magyarságtörténetként emlegetett Idegen testünkből. A szövegek ironikus hangnemének és a megfelelő előadásmódnak köszönhetően a hallgatóság kuncogással kísérte a felolvasást.

Azt est folyamán többször szóba került Závada Pál 1997-ben megjelent első regénye, Jadviga párnája. A levélregény óriási sikert aratott a jelenkori magyar irodalomban, rövid idő alatt bestselleré vált a magyar könyvpiacon, illetve több nyelvre – szlovák, cseh, német, holland – is lefordították.
Balázs Imre József érdeklődésére, hogy visszamenőleg a szerző számára miben változott a Jadviga olvasata, Závada gúnyosan megjegyezte: „Maga a történet – valljuk be –
giccshatáron billeg. Még szerencse, hogy nem én írtam, hanem a két főszereplő.” Mint mondta, valahogy úgy kellett megoldja, hogy ne szóljon ki szerzői szerepéből, de mégis kiderüljön az olvasó számára, hogy mi a valós véleménye főhőseiről és cselekedeteikről. „Éppen ezért ornamentikusan, néhol szatirikusan írtam meg azokat a részeket, amiket nem tartottam helyén valónak. Utólag felerősödött bennem a regény ironikus része.” Másrészt a Jadvigá párnájában vannak olyan mellékvágányok, amelyek majd főgondolatokká váltak a következő regényeiben, mint a Milotában vagy A fényképész utókorában.
Selyem Zsuzsa hozzáfűzte, hogy Jadviga párnája elszégyellt, eltagadott történetek sokasága, sikerét pedig fenomenális női karakterének és nyílt szexualitásának is köszönheti. Az író férfi főhősét emelte ki, szélsőségesen jellemezve: „Ondris, a megcsalt, mamlasz férj, aki mindent összezavar, mindenütt gyávának mutatkozik, s mindezt tetézi saját depressziójával, és betakarja alkoholizmusával. Egy férfi figurával sokkal kegyetlenebb tud lenni az ember, a nőkkel már vigyázni kell, hogy ne legyen túl igazságtalan vele az író.” Később bevallotta, hogy azért szerette Ondris karakterét, mert leleplezhette, fölnagyíthatta azokat a tulajdonságokat, amelyek idegesítették saját természetében.

Mint kiderült, Závada tömérdek forrást elolvas, felhasznál regényeihez. Szociográfiai munkákból, újságokból, politikai beszédekből, esszékből, családi levelekből, naplókból, sőt még fotókból is inspirálódik. „Én úgy szoktam a forrásokat használni, hogy feldarabolom, javítgatok rajtuk, ahogy nekem tetszik, s ezeket majd beillesztem, bemorzsolom a szövegeimbe. Az Idegen testünkben például nincs olyan mondat, amibe ne daráltam volna be kis cserépdarabokat. De ezek a részek jól felismerhető mozaikdarabok maradtak.”

A közönség kérdésére Závada azt is bevallotta, hogy nehézkesen ír. „Sokszor átírom a szövegeim, sokáig tart míg kitalálom, hogy hogyan írjam meg az adott történetet, kikkel mondassam el, milyen alaphelyzetben. De ezt nem panaszkodva mondom, amennyire lassan megy, annyira öröm” – árulta el az író.